Egy
Páciens: Martin Gregory
Dátum: November 20.
Szalag: G/M b3
Tárgy: Beszélgetés Anna Gregoryval
Péntek este a páciens felesége felhívott, és megkérdezte, hogy meglátogathatna-e valamikor a hét elején. Hangja a telefonban izgatottnak tűnt, és azt a benyomást keltette, hogy tart valamitől. Többször is nyomatékosan megkért: ne említsem a férjének, hogy újból felkeresett. Elmagyaráztam neki, hogy mivel a pácienssel már több mint egy hónapja semmilyen kapcsolatom nincs – leszámítva egy üzenetet, melyben tudtomra adta, hogy nem kívánja folytatni a kezelést –, erre vajmi csekély az esély. Ugyanakkor hozzátettem: ha úgy érzi, hogy bármiképpen segíteni tudok, örömmel beszélgetek vele.
A háziorvos szerint Mrs. Gregory három hete tért vissza Európából – amint megtudta, hogy mi történt –, és egyenesen hazament, hogy a férjével legyen, aki addigra már visszaköltözött Westchesterbe. Dr. Heyworth röviddel Kentuckyból való visszatérése után megvizsgálta a pácienst, és megállapította, hogy néhány vágáson és karcoláson kívül semmilyen fizikai sérülése nincs, úgy érezte azonban, hogy a viselkedése – habár a felszínen normálisnak mondható –, rendkívül zavarodott. Felhívta Mrs. Gregoryt Bécsben, és megosztotta vele vélekedését, hogy a férje balesete valójában öngyilkossági kísérlet volt, hozzátéve: nem tartja tanácsosnak, hogy a páciens továbbra is egyedül éljen. Heyworth valamilyen ürüggyel elérte, hogy másodszor is megvizsgálhassa a pácienst egy családi látogatás alkalmával a Gregory-házban. Ekkor megpróbálta meggyőzni, hogy térjen vissza a terápiába, de nem járt sikerrel. Javaslatomra az önkéntesen vállalt kórházi kezelés lehetőségét is felvetette. Elbeszélése szerint ezzel heves dührohamot váltott ki a páciensből.
Heyworth legfőbb aggodalma a jelek szerint a páciens felesége: nemrég megosztotta velem, hogy egyre jobban nyugtalankodik miatta. Úgy aposztrofálta, mint „érzékeny teremtést, akit nagyon rosszul érint a feszültség; nincs felvértezve, hogy a férje betegségével megbirkózzon”. Úgy érzi, fennáll a veszélye, hogy ő (mármint az asszony) omoljon össze. Ennek ellenére Mrs. Gregory állapotát a legutóbbi találkozónkhoz képest jobbnak találtam – semmi kétség, Heyworth hajlamos a túlzott atyáskodásra vele kapcsolatban –, bár az nem kérdéses, hogy az otthoni helyzet romlott az utóbbi időben.
Megj.: nem hivatalos beszélgetés, az átirat ennek megfelelően készült. A szalagokról származó részleteket szó szerint reprodukáltam.
„A” szakasz (123-287)
R. M. S… Erre mindjárt kitérünk. Szóval nem tűnik különösebben levertnek?
Anna: Nem igazán levert. Nem tudom, hogy lehetne pontosan körülírni.
R. M. S.: Visszahúzódó?
Anna: Annak tűnik, igen, valahogy magának valóbb. De… nem könnyű újra együtt. Persze, nem is hittem, hogy könnyű lesz. Az után a reggel után a reptéren… azt hittem, soha többé nem leszek képes találkozni vele. Tényleg azt hittem, hogy mindennek vége köztünk. Mondta magának, hogy mit művelt?
R. M. S.: Miért gondolta meg magát?
Anna: Rájöttem, hogy szüksége van rám, és hogy még mindig szeretem. Olyan csodálatos, hogy hazajött! Most minden idejét otthon tölti. Hosszú szabadságot vett ki. Csak néha… úgy érzem, mintha egy olyan emberrel élnék, akit nem is ismerek. Még a ház is más valahogy.
R. M. S.: Hogy érti?
Anna: Nem osztja meg velem a gondolatait, ahogy régen tette. De nem csak emiatt. Nem megy el otthonról, nem hív meg hozzánk senkit – még a régi barátainkat sem. Már nem érdekli, hogy öltözködik. Néha a kertészkedéshez használt ruháiban megy New Yorkba. Szakállat növesztett. Az emberek a faluban megbámulják, de őt nem érdekli.
R. M. S.: Milyen gyakran utazik New Yorkba?
Anna: Hetente egyszer-kétszer.
R. M. S.: Tudja, hogy miért?
Anna: Nem tudom pontosan. Azt mondja, üzleti ügyben. Amúgy sosem hagyja el a házat, csak éjszaka, lefekvés előtt sétál egyet a kertben. Amikor visszajöttem, eleinte velem jött bevásárolni a faluba. De már azt sem. Múlt héten megpróbáltam rávenni, hogy vigyen el vacsorázni egy kis étterembe, amit mindketten szeretünk. Asztalt foglaltam, kiöltöztem, meg minden, de nem volt hajlandó.
R. M. S.: Mivel foglalja el magát napközben?
Anna: Körbejár a házban, ellenőrzi az ajtókat és az ablakokat, megvizsgálja a riasztórendszert – beszereltetett egyet, amíg nem voltam otthon. Bele sem merek gondolni, mennyibe kerülhetett. Megmutatta az egészet, hogy működik, de még mindig nem értem teljesen. Az ház most olyan, mint egy erőd. Mániája lett a biztonság. De hát mi olyanunk van, amit ennyire őriznünk kéne? Megkérdeztem, és csak annyit mondott, hogy szeretné, ha biztonságban érezném magam.
R. M. S.: Napközben is be van kapcsolva a riasztó?
Anna: Állandóan, igen. Most új kutyákat akar szerezni.
R. M. S.: Igazán?
Anna: Házőrzőket. Dobermannokat! Utálom őket. Volt is miatta egy nagy veszekedésünk… Meglepte, hogy ennyire ellenzem az ötletet.
R. M. S.: Említi valaha Claust és Caesart?
Anna: Soha.
R. M. S.: Meséljen még arról, hogy mivel tölti a napjait!
Anna: Azt mondja, hogy az írás foglalkoztatja. De nem tudom… Fent dolgozik a padláson, és az ajtót zárva tartja, bereteszelve – még akkor is, amikor odabent van. A holmija egy részét felvitte oda. Ott is aludt, amíg nem voltam itthon. Néha még most is ott alszik.
R. M. S.: A padláson?
Anna: Igen. Amikor nem akarja, hogy háborgassák. Ha beszélni akarok vele, kopogtatnom kell azt ajtón a padláslépcső aljában, és akkor lejön. Engem nem enged fel.
R. M. S.: Értem.
Anna: Egyszer elkértem tőle a kulcsot, hogy a takarítónő felmehessen leporolni a dolgokat. Feldühödött, és azt mondta, oda soha senki nem mehet fel! Iszonyú mérges volt. Aztán később lejött, és bocsánatot kért. Aggódom érte, dr. Somerville. Az az érzésem… Dr. Somerville, miért ment le a férjem abba a barlangba?
* * *
Ahelyett, hogy az egész esetről számoltam volna be, vagy felvázoltam volna a barlangbéli incidens „mitikus” hátterét, tág, szimbolikus kifejezésekkel élve magyaráztam el neki a történteket: a barlangban tett expedíció „kutatóút” volt – mondtam. A páciens szükségét érezte, hogy alászálljon saját pszichéjének föld alatti birodalmába. Az asszony ezt a jelek szerint többé-kevésbé elfogadta, de tudni akarta: amellett, hogy valamilyen „sötét és morbid fantáziát” valósított meg, volt-e a férjének valamilyen kézzelfoghatóbb indoka is, hogy halálos veszélybe sodorja magát? Hozzátette: nem igazán osztja dr. H. véleményét, hogy az incidens öngyilkossági kísérlet lett volna. Anélkül, hogy irreleváns részletekbe bocsátkoztam volna, erre csak annyit felelhettem, hogy a páciens önmagával kapcsolatos válaszok után kutatott odalent, ami eredendően öncélú tevékenység. Habár abban egyetértettem vele, hogy a férje ezúttal nem akarta megölni magát, világossá tettem számára, hogy a legkevésbé sem vagyok derűlátó a páciens jövőbeni szándékaival kapcsolatban. A beszámolója alapján – mutattam rá – a páciens paranoiája veszedelmes lendületet kaphatott.
A lehető legtapintatosabban felvetettem, hogy a közeljövőben intézményesített ellátás és kezelés válhat szükségessé. Mrs. Gregory rendkívül feldúltan reagált, és mereven elzárkózott a lehetőségtől.
„B” szakasz (369-522)
R. M. S.:… Rendben, de ha nem fogadja el a tényt, hogy Martinnak professzionális segítségre van szüksége, akkor miért jött el hozzám? Anna: Csak magával beszél.
R. M. S.: Ez már egy ideje nincs így.
Anna: Azt reméltem, tanácsot tud adni, hogy mit tegyek.
R. M. S.: Megkérdezte Martint, hogy miért hagyta abba a terápiát? Anna: Azt mondta, időpocsékolásnak érezte. Tudom, hogy Bili – Dr. Heyworth – megpróbálta rávenni, hogy jöjjön vissza magához, de…
R. M. S.: Ön szerint is ezt kéne tennie?
Anna: Igen. Nézze, én nem tudok neki segíteni. Nem engedi.
R. M. S.: Sajnos akkor már ketten vagyunk.
Anna: Ó, Istenem, csak beszélnie kéne valakivel. Muszáj segítenie rajta, dr. Somerville!
R. M. S.: Szeretnék, Anna… nem bánja, ha Annának hívom, ugye? Anna: Nyugodtan. Csak mondja, hogy segíteni fog rajta!
R. M. S.: Attól tartok, hogy már túl késő segítenem rajta.
Anna: Hogy érti, hogy túl késő? Hogy lehetne túl késő?
R. M. S.: Fel kell tennem néhány kérdést, mielőtt elmagyarázom. A magánéletüket is érinteni fogom. Ha ezt bármennyire is feszélyezőnek érzi…
Anna: Mindenre válaszolok.
R. M. S.: Hány éves, Anna?
Anna: Huszonnyolc. Múlt… múlt hónapban volt a születésnapom.
R. M. S.: Sokkal fiatalabbnak látszik. Mindig is ilyen röviden hordta a haját?
Anna: Hogy? Ó, nem, pont azelőtt vágattam le, hogy Martin elutazott. Régen hosszabb volt – idáig ért.
R. M. S.: Nagyon jól áll magának, Anna. Martin ötlete volt, hogy vágassa le?
Anna: Nem, az enyém.
R. M. S.: Értem… de mondott róla bármit?
Anna: Nem.
R. M. S.: Nem szokta sminkelni magát, ugye?
Anna: Nézze, nem értem, mi… Martin nem szereti, ha bármit az arcomra kenek. Azt akarja, hogy „természetes” legyek. Tényleg nem értem, mi köze ennek bármihez is.
R. M. S.: Hogy viselkedik magával, mióta visszajött Európából?
Anna: Mondtam már, eltávolodtunk.
R. M. S.: Mi a helyzet a szexszel?
Anna: Ugyanaz.
R. M. S.: Úgy érti…
Anna: Feltétlenül szükséges ez?
R. M. S.: Attól tartok, igen.
Anna: Nem szeretkeztünk, amióta hazajöttem. Persze, egy ágyban alszunk – általában –, de Martin hozzám se ér. Eleinte azt gondoltam, csak aggódik az érzéseim miatt azok után, ami történt. De nem erről van szó.
R. M. S.: Talán magának kéne kezdeményeznie. Erre gondolt már?
Anna: Nem szeretnék erről beszélni, dr. Somerville, ha nem bánja.
R. M. S.: Megértem.
Anna: Hogy értette, amikor azt mondta: már túl késő, hogy segítsen Martinon?
R. M. S.: Meséljen a házukról!
Anna: A házunkról?
R. M. S.: Azt mondta, a ház is „más valahogy”… Kérem! Fontos lehet.
Anna: Hát… ez egy régi udvarház. Egy dombtetőn áll – tényleg nagyon szép –, fákkal körülvéve. Tipikus New England-i udvarház. Viktoriánus, fából épült. Öt – nem, hat! – hálószobája van. Persze, kettőnknek jóval nagyobb a kelleténél, de…
R. M. S.: Hallgatom, folytassa!
Anna: Rozsdavörösre festtettük, fehér szegélyekkel. Az arányai elég különösek, de van egy bejárati tornáca két gyönyörű, csavarodó oszloppal, hátul pedig egy hosszú veranda és egy kis ablak, ahonnan belátni az egész völgyet.
R. M. S.: Hány emelet?
Anna: Kettő. Plusz a padlás.
R. M. S.: Csodásán hangzik. Van fiatornya vagy kilátószobája? Sok viktoriánus háznak van.
Anna: Nem kimondottan torony… van egy kilátóterasz, a közepén pedig egy kupola, minden oldalán ablakokkal. Ilyesmire gondol? Hatszögletű… Martin szerint „hexagonális”.
R. M. S.: Nehéz oda feljutni?
Anna: A padlásról lehet kimenni. Van ott egy létra – ha az ember fel akar mászni a kupolába vagy a tetőre. Gyönyörű a kilátás.
R. M. S.: Tehát a kupola közvetlenül a padlás fölött van?
Anna: Igen, és nagyon sok fényt ad. Ezért szeret Martin odafent dolgozni. Van egy mészárostőke-asztal pont a kupola alatt; Martin talán most is épp ott ül mellette. Olyan békés! Az ember felnéz, és mindenfelé csak az eget látja. Miért kérdezi?
R. M. S.: Csak bírja ki még egy kicsit, Anna! Meséljen a tetőről! Van ott valamilyen díszítés? Kovácsoltvas díszek, csipkézett kőszegélyek, figurák, motívumok – bármi ilyesmi?
Anna: A teraszt vaskorlát veszi körül. És azt hiszem, hogy a kupola tetejét is. Oda tettük a tévéantennát. Ó, és van egy szélkakas…
R. M. S.: Az is a kupola fölött?
Anna: A terasz másik végében.
R. M. S.: Véletlenül nem különleges alakú?
Anna: Honnan tudja?
R. M. S.: Sarló alakú, mint egy hátán fekvő félhold?
Anna: Martin beszélt róla magának?
R. M. S.: Bizonyos értelemben… igen.
Anna: Akkor miért kérdezi tőlem? Nem értem.
R. M. S.: És ez a szélkakas rézből készült? Rozsdamarta? Zöldes színű?
Anna: Nem! Honnan tudjam, miből készült? Feketére van festve, ugyanúgy, mint a vaskorlát. Körbe forog, észak felé, dél felé, amerről a szél fúj. Pont úgy, mint minden más szélkakas.
R. M. S.: Azt kérem, hogy nagyon alaposan gondolja át a válaszát, Anna! Az elmúlt hónapokban Martin említette magának bármikor a szélkakast?
Anna: Hogy említette-e? Dehogy, miért tette volna?
R. M. S.: Biztos benne?
Anna: Egészen.
R. M. S.: Ha valaha is szóba hozza bármilyen kontextusban, azt akarom, hogy maga azonnal lépjen velem kapcsolatba! Ért engem?
Anna: Nézze, meg kell magyaráznia, hogy mi ez az egész!
R. M. S.: Egy pillanat, és megteszem.
Anna: Most!
R. M. S.: Megígéri, hogy értesít?
Anna: Előbb el kell mondania, hogy miről van szó.
R. M. S.: Attól tartok, hogy Martin súlyos beteg, Anna. Segítségre van szüksége. Olyasfajta segítségre, amit én már nem tudok megadni neki, akkor sem, ha ő maga kéri. Így értettem, amikor azt mondtam, hogy már túl késő. Anna, maga azért jött ide, hogy kikérje a tanácsomat. Írjon alá egy kérelmet, hogy Martint beutalhassák egy kórházba, ahol megkaphatja a teljes körű pszichiátriai ellátást és kezelést, amire égető szüksége van.
Anna: Hallani sem akarok róla!
R. M. S.: Ebben az esetben úgy vélem, hogy ki kell költöznie a házból, amilyen hamar csak lehet. A saját biztonsága érdekében.
Anna: Nem hagyom magára a férjemet.
R. M. S.: Nos, ahogy gondolja. De kérem, tartsa észben, amire kértem: lépjen kapcsolatba velem, amint…
Anna: Rendben, rendben!
R. M. S.: Ha Martin bármit mond róla. Megígéri?
Anna: Rendben, megígérem.
R. M. S.: Még egy kérdés. Tart Martin valamilyen fényforrást a padlásszobában? Gyertyát, lámpát vagy bármilyen más nyílt lángot?
Anna: Láttam fényt a kupolában, igen. Emlékszem is, amikor először megláttam, azt hittem, hogy egy csillag, csakhogy felhős volt az éjszaka. Miért? Mit jelent ez?
R. M. S.: Azt jelenti, hogy a férje elvitt egy értékes tárgyat, ami az én tulajdonom.